Jelentkezz be
Regisztrálj
A figyelem távlatai 1
2017. 12. 02. 22:17
Írta: Darmó Magdolna
Miért van az, hogy a legtöbb ember, bár van szeme, mégis vakon van? Miért halott a fél világ figyelme, s hogy tegyük egymás figyelmét ismét élővé?

Attól, hogy van szemed, még nem biztos, hogy látsz, vagy hogy tudsz figyelni. A látás sokszor akadálya, s nem eszköze a figyelemnek, s pláne: nem egy a sok közül, hanem szinte az egyetlen.
Mi akadályoz a valódi látásban? A szemed olyan, mint egy kamera, de az, hogy mennyit fog fel a külvilágból, függ attól, hogy az, aki néz, mennyire ítélkezik, mennyire fókuszál, mire figyel,
Nézzünk egy egyszerű esetet.
Új munkatárs érkezik a csapatba: mindenki kíváncsian várja, de amikor megjelenik, a fogadtatása vegyes lesz. Vannak, akik érdeklődve szemlélik majd, a lehetőséget látják benne, esetleg szimpatikusnak találják, s így mosolyogva, kedvesen, akár viccelődve fogadják. Vannak, akiknek az új jövevény csak púp a hátára. Egy halom idejét el fogja venni, állandóan hülyébbnél hülyébb kérdéseket tesz fel, már most tudja, hogy az agyára fog menni később, pedig még be se lépett az irodába. S tessék: amikor belép, máris érzik, hogy ráadásul még ellenszenves is: tudálékos, minden lében kanál, állandóan nyüzsög, s vajmi idegesítő az állandó, idült mosoly az arcán...
Mindkét csoportba tartozó ember eleve ítélkezett, csak más irányba, s később, a személy látványa nem tett mást, csak igazolta korábban megfogalmazott elvárásait. A szem később már nem játszott igazán szerepet a benyomás szerzésében, csak és kizárólag egy igazoló-konstatáló funkcióban mozgott, s a személy valódi megismerésében nem sok szerepet játszott.
Most nézzük ugyanezt a munkatársat extrém körülmények között, a vaksötétben. Nem hagyatkozhatsz a látásodra, sem pedig a biztos pontjaidba: te magad is elbizonytalanodsz, nincs időd, sem energiád, pláne  nem mozgósítható segítséged a helyzet gyors, megnyugtató kezelésére.
Bizonytalan a tér.
Bizonytalan vagy magadban.
Bizonytalan vagy a világban.
És van ott egy ember. Ugyan nem ismered, de megnyugtató a hangja. S ami a fő: beszél. Beszél, így tudod, milyen irányba menj, a hangja vezet téged, s ha tényleg jól fülelsz, akkor el is éred.
Jön a tapintás. Hozzáérsz, megfogod a karját, vagy a vállát, végre, gondolod: egy biztos pont. Ő, az idegen, aki egyébként fogalmad sincs, hogy igazából hogy néz ki, hogy ki is ő valójában, s mit akar az élettől, s csak azt tudod róla, hogy van, s hogy most épp itt van, s ő a mentőöved, amelybe kapaszkodhatsz. Elkezdesz bízni benne, elhiszed, hogy ő stabil pont, pedig nem tett érte semmit. Még nem, most már viszont van esélye arra, hogy tegyen.Ugye, mennyivel másabb? Pedig csak a figyelem volt másképp irányítva, mint amihez hozzászoktál.

Hozzászólások
2017.12.08. 15:23
123
2017.12.08. 15:25
gvuisfguvsf
Jelentkezz be a hozzászóláshoz!
2017. 12. 02. 22:17
Írta: Darmó Magdolna
Miért van az, hogy a legtöbb ember, bár van szeme, mégis vakon van? Miért halott a fél világ figyelme, s hogy tegyük egymás figyelmét ismét élővé?

Attól, hogy van szemed, még nem biztos, hogy látsz, vagy hogy tudsz figyelni. A látás sokszor akadálya, s nem eszköze a figyelemnek, s pláne: nem egy a sok közül, hanem szinte az egyetlen.
Mi akadályoz a valódi látásban? A szemed olyan, mint egy kamera, de az, hogy mennyit fog fel a külvilágból, függ attól, hogy az, aki néz, mennyire ítélkezik, mennyire fókuszál, mire figyel,
Nézzünk egy egyszerű esetet.
Új munkatárs érkezik a csapatba: mindenki kíváncsian várja, de amikor megjelenik, a fogadtatása vegyes lesz. Vannak, akik érdeklődve szemlélik majd, a lehetőséget látják benne, esetleg szimpatikusnak találják, s így mosolyogva, kedvesen, akár viccelődve fogadják. Vannak, akiknek az új jövevény csak púp a hátára. Egy halom idejét el fogja venni, állandóan hülyébbnél hülyébb kérdéseket tesz fel, már most tudja, hogy az agyára fog menni később, pedig még be se lépett az irodába. S tessék: amikor belép, máris érzik, hogy ráadásul még ellenszenves is: tudálékos, minden lében kanál, állandóan nyüzsög, s vajmi idegesítő az állandó, idült mosoly az arcán...
Mindkét csoportba tartozó ember eleve ítélkezett, csak más irányba, s később, a személy látványa nem tett mást, csak igazolta korábban megfogalmazott elvárásait. A szem később már nem játszott igazán szerepet a benyomás szerzésében, csak és kizárólag egy igazoló-konstatáló funkcióban mozgott, s a személy valódi megismerésében nem sok szerepet játszott.
Most nézzük ugyanezt a munkatársat extrém körülmények között, a vaksötétben. Nem hagyatkozhatsz a látásodra, sem pedig a biztos pontjaidba: te magad is elbizonytalanodsz, nincs időd, sem energiád, pláne  nem mozgósítható segítséged a helyzet gyors, megnyugtató kezelésére.
Bizonytalan a tér.
Bizonytalan vagy magadban.
Bizonytalan vagy a világban.
És van ott egy ember. Ugyan nem ismered, de megnyugtató a hangja. S ami a fő: beszél. Beszél, így tudod, milyen irányba menj, a hangja vezet téged, s ha tényleg jól fülelsz, akkor el is éred.
Jön a tapintás. Hozzáérsz, megfogod a karját, vagy a vállát, végre, gondolod: egy biztos pont. Ő, az idegen, aki egyébként fogalmad sincs, hogy igazából hogy néz ki, hogy ki is ő valójában, s mit akar az élettől, s csak azt tudod róla, hogy van, s hogy most épp itt van, s ő a mentőöved, amelybe kapaszkodhatsz. Elkezdesz bízni benne, elhiszed, hogy ő stabil pont, pedig nem tett érte semmit. Még nem, most már viszont van esélye arra, hogy tegyen.Ugye, mennyivel másabb? Pedig csak a figyelem volt másképp irányítva, mint amihez hozzászoktál.

Hozzászólások
2017.12.08. 15:23
123
2017.12.08. 15:25
gvuisfguvsf